A legszabadabb paleontológus

Nemrég a vizsgaanyagot készítettem elő a BBTE elsőéves geológia szakos diákjainak, amikor a kezembe került az alábbi képen látható dobozka, benne három kőbéllel. Az ősmaradványok mögötti cetlin sorjázó szálkás, lendületes betűkről rögtön felismertem, kihez tartoznak, még mielőtt a cetli utolsó sorához érkeztem volna. Újra és újra megállapíthattam, hogy az, aki ezt a kis anyagot az intézetünk őslénytani tanulógyűjteményébe elhelyezte, pontosan értette szakmájának minden csínját-bínját: a maradványok helyesen vannak meghatározva, lelőhelyük és a geológiai származási helyük odaírva a cetlire, a gyűjtő neve és a gyűjtés évszáma szintén. Akár egy világszinten ismert múzeum gyűjteményében is lehetnének ezek a példányok, gyűjtőjük, Vremir Mátyás mégis az intézetünk tanulógyűjteményébe helyezte el őket.

Amint fenti megállapításaim villámgyorsan megtettem, mázsás döbbenet telepedett rám: az általam ismert legszabadabb paleontológus hamvait bő 6 hónapja helyeztük örök nyugalomra. Még 50 éves sem volt. Ugyan részben eltérő szakmai érdeklődésünk, valamint teljesen eltérő habitusunk miatt (is) csupán szakmai ismerősök voltunk, azért néha (ma már sajnálom, hogy olyan ritkán) akadtak szakmai csevejeink. Legutoljára 2018. április 5-8. között, Gyulafehérváron, a Bányászati, Kohászati és Földtani Konferencia alkalmával beszélgettünk arról az ősi, valaha élt, testméretéhez képest legkisebb méretű agyüreggel rendelkező emlősről (multituberculata), amelyet akkor írtak le a kollégáival. Akkor még nem sejthettem, hogy az alábbi 3 benyomással és sztorival kell emlékezetembe zárnom Matyit.

Matyi volt a legszabadabb paleontológus, akit valaha ismertem. Részben olyan volt, mint egy 20. század végi – 21. század eleji Nopcsa Ferenc: sokoldalú geológus és rettenetesen szerencsés fosszíliavadász. Nopcsa báróhoz hasonlóan szerencsés, mert szakmai tudása lehetővé tette számára, hogy ott keresse a kréta időszaki őshüllők, madarak stb. maradványait, ahol a legnagyobb esély volt arra, hogy előfordulhatnak. És kereste azokat neves elődjéhez hasonlóan szorgalmasan, hiszen tudta: akármennyire is digitalizálódik a világunk, az őslénycsontokat a kőzetekből kell kiásni, hiszen nem szoktak azok maguktól befáradni a paleontológus asztalára. Nopcsával ellentétben soha nem vállalt intézményvezetést, és így talán még Nopcsa Ferencnél is szabadabb volt mindentől és mindenkitől, de legfőképpen az akadémiai élet kötöttségeitől. Ugyan egy ideig a BBTE Geológiai-Paleontológiai (ma Geológiai Intézet) Tanszékének munkatársa volt és furcsa körülmények között távozott a kolozsvári egyetemről, azt gondolom, hogy nem illett habitusához, szárnyaló képzeletéhez és állandóan nyughatatlan természetéhez az oktatók kötelezettségektől és adminisztratív terhektől sújtott szakmai élete. Így nem véletlen, hogy fontosabb felfedezéseinek jelentős része az egyetemről való távozása utáni időszakra esik, amikor számára sokkal nagyobb szakmai szabadságot nyújtó állásokat töltött be.

Budapesti geológusok látogattak el hozzánk Kolozsvárra 2009 márciusában. A kéttagú csapat (Ozsvárt Péter mikropaleontológus és Ősi Attila a kréta időszaki őshüllők neves szakértője) élénken érdeklődött Matyi munkája iránt is, és mivel valamilyen csoda folytán éppen akkor nem terepen, hanem a laborban tartózkodott, lementünk hozzá a preparálóba. Egy irdatlan, a helységet majdnem teljesen kitöltő asztal mellett fogadott, amelynek a közepén egy nagy méretű, majdhogynem teljesen épségben megmaradt csigolya állt. Ahogy megpillantottuk a leletet, leesett az állunk, hiszen arra magunktól rájöttünk, hogy egy méretes Pterosauria (repülő hüllő) maradványai tárultak a szemünk elé. Még ma is élesen emlékszem, ahogy Ősi Attila (aki azóta az ELTE őslénytani professzora lett) szemei elkerekedtek, amint szinte megbabonázva rámeredtek a csigolyára. Matyi nem zavartatta magát különösebben, mivel éppen azon törte a fejét, hogy egy ekkora állat (az itt található tanulmány 14-16 számú ábrája) hogyan volt képes a levegőbe emelkedni. Elmélkedett ott magában, aztán egyszer csak megszólalt: ,,Megeszem a kalapomat, ha ez fel tudott szállni!”.

2011 tavaszán terepgyakorlatot vezettünk Dél-Erdélyben. Matyi vállalta, hogy Borberek (Vurpăr) környékén megmutatja a kréta időszaki kontinentális képződményeket. Mivel jóval a diákok előtt érkeztünk a helyszínre, Vremir tartott nekünk egy kis terepszemlét. Sétáltunk a domboldalban, ahol itt-ott kisebb-nagyobb foltokban felszínre bukkant a vörös színű agyag. Alig léptünk párat, Matyi lehajolt és felemelt egy apró, néhány milliméteres csontszilánkot. Léptünk megint párat, megint gyorsan lehajolt és újból felemelt egy ősmaradvány-töredéket. És ez így ment egy félórán keresztül, miközben én hiába meresztettem a szememet, és hajoltam le többször is — fehér színű kvarckavics darabkákon kívül mást nem találtam.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 4. rész

Két hónapja tettem meg az utolsó közös útszakaszt Zolival. Ő azóta már messze, Anatólia keleti felén jár, de szeptember 3-án reggel még éppen, hogy közeledtünk Nagyszeben felé. Aznap Szelistyén (ro. Săliște) kelve komótosan megreggeliztünk. Hajszálpontosan ugyanazt a menüt kaptuk, mint előző este, de ezúttal is nagyon ízlett minden, amit elénk pakoltak. Be is faltuk a sok eledelt, csupán az apró kis műanyag dobozkákba csomagolt lekvárokat és mézeket hagytuk meg. Pedig nem kellett nagyon energiatartalékot felhalmozzunk, ugyanis Nagyszeben alig huszonegynéhány kilométer távolságra volt, így az eddigiekhez képest lárifári erőfeszítésre kellett készülni. Induláskor még megcsodáltuk a helyi növénygondozás legszebb példáját, egy térkövekkel teljesen körbebástyázott szőlőtőkét. Tudom én, hogy a szőlőnek mélyen van a gyökere és talál magának nedvességet, de a szelistyei megoldás, ámbár csekélyebb jelentőségű, de szépen illeszkedett a romániai remekművek sorába.

Szelistyén végigbandukoltva megcsodáltuk, ami utunkba esett, ugyanis állítólag a település valamikor az erdélyi románok mintafalujának számított. Nem állítom, hogy romániai mércével mérve többé-kevésbé nem takaros, de el nem tudom képzelni, hogy miért annyira kedvelt a turisták által. Ha egyáltalán igaz az, hogy kedvelt, mert a panzió, amelyben megszálltunk, sokszor már szeptemberben bezár, mert nem fűtenek egy-két szobát a néhány vendég kedvéért. És majd csak a téli szezonban nyit ki, ha van elég vendég, hogy megérje fűteni az épületeket.
Szelistyétől Szebenig továbbra is az E81-es főút mentén haladtunk, mert ez volt a rövidebb, bár kétségkívül kevésbé látványos útvonal. De a forgalomra nem lehetett panaszunk, ugyanis a fűúttal párhuzamosan haladó autópálya jelentős mennyiségű járművet szipkáz el az országúttól, így sokkal elviselhetőbb volt a forgalom, mint Enyed és Gyulafehérvár között. Így izgalmakból is kevesebb adódott, de látnivalóból se sok.

Keresztényszigetre (ro. Christian, ném. Grossau) érve nekem kedvem lett volna megtekinteni az evangélikus erődtemplomot, ugyanis egykor többször megfordultam a térségben doktori témámhoz kapcsolódó kutatásaim miatt. Erre azonban nem volt idő. Arra viszont kerítettünk, hogy egy kis pihenőt tartsunk az egyik útszéli kisüzlet előtt. A tulaj, amikor az üzletből kiléptem, azzal a kívánsággal búcsúzott tőlem, hogy bármit is keresünk ezzel a gyaloglással, találjuk meg, vagy ha valamit el akarunk veszíteni, veszítsük el. Úgyhogy mi el is veszítettünk néhány grammnyi testtömeget, bár jobban szerettem volna, ha 5 kiló háj megy le a hasamról, mire a Keresztényszigetről keletre levő domb tetejére értünk. Innen pedig szépen lassan ereszkedtünk be Nagyszeben felé, amelynek tornyai már jól látszottak.

Nagyszeben repülőtere mellett még összeszedtem egy geoládát, miközben Zoli lelkesen szedegette a kerítés mentén tenyésző szeder gyümölcseit, és máris ott termettünk két riporter és egy operatőr előtt, akik előbb Zolit faggatták ki jó alaposan, majd engem is kérdezgettek. Az interjúk után a belváros felé vettük az irányt, ahol következett a búcsúölelés és -kézfogás, majd két ellenkező irányba indultunk el. Pár lépés után megfordultam, még inteni akartam Zolinak, de őt a föld nyelte el, hiszen leballagott egy aluljáróba.

Szeben határában nyilatkozik a vándor

Epilógus
Pár nappal hazatérésem után az egyetemi pénztárban volt dolgom. A pénztáros óriási szemeket meresztett, amikor meglátott és értetlenkedve kérdezte, hogy én hogyhogy nem Isztambul felé gyalogolok?
Szerettem volna, nagyon szerettem volna, ahogy ez abban a TV-interjúban is elhangzik, amelyet a kedves pénztáros látott. De az én életem fonala más irányba tekeredett, mint a Zolié, akit úgy éreztem, hogy egy kicsit magára kell hagyni, hadd menjen a saját útján egyedül is.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 3. rész

A Maros felé vettük az irányt, mivel az előző nap tapasztalataiból kiindulva mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az E81-es főút mentén haladjunk, illetve sokkal szebbnek és rövidebbnek tűnt a dombok között a Maroscsüged (románul Ciugud) – Oláhdálya (románul Daia Română) – Kútfalva (románul Cut) útvonalon haladni. Lépegettünk is szaporán a folyó felé, a várost elhagyva nadrágszíjparcellák között kígyózó szekérútra kanyarodtunk, mert a Google térképe határozottan azt mutatta, hogy az út az épülő autópálya alatt halad át. Mivel van már némi tapasztalatom abban, hogy mennyire nem építenek a 21. században sem vadátkelőket, sem különösebben átjárókat a kínkeserves sebességgel haladó romániai autópálya-építők, igencsak csodálkoztam azon, amit a Google Maps-en láttam. A csodálkozásnak pedig az lett a vége, hogy az autópálya töltését megmászva, az utunkat a vadiúj aszfaltszőnyegen folytattuk. Mert az építkezés tervezői nagyon egyszerű módon gondolkodhatnak: amennyiben valaki földjét mostantól az autópálya választja el a falutól, az legyen szíves kerülni 10 kilométert egy kis kapálás miatt, mert a korábbi néhány kilométer túl rövid táv volt. Magyarán építenek, aztán aluljárókra és hasonlókra nem pazarolják sem az időt, sem az anyagot.

Az autópályán vígan haladtunk, míg a Marost el nem értük. Ekkor kezdtünk rettenetesen izgulni, mert fogalmunk se volt arról, hogy vajon a híddal hogy állnak az építők, de szerencsénk volt: két arra autókázó olasz mérnök segített át a hídon, ellenkező esetben a munkások nem engedtek volna át. A Maroson átkelve már kezdődtek a dombok és a csendes mellékutak. Előbb a Marost követve kissé északkelet fele tartottunk, majd Lombfalván délkelet felé vettük az irányt Oláhdálya felé. Kellemes volt az idő, gyönyörű a kilátás, így remek tempóban haladtunk a dombok gerince felé. Egy gyümölcsös mellett haladtunk el, amikor egy fickó távolról idekiabált nekünk, és kávéra invitált minket. Nem fogadtuk el, mert haladni kellett, vagy mert egyszerűen bizalmatlanok voltunk a meghívó személyével szemben.

Kezdő világutazó az oláhdályai dombok között

Oláhdályára már úgy ereszkedtünk be, hogy másra se tudtunk gondolni, csak egy kis árnyékra és egy-két doboz frissítőre. Arra azonban már várni kellett, mert egy bácsi ránk köszönt és barátságosan érdeklődött, hogy mit keresünk mi itt, ahol a hátizsákos turista ritka vendég. Váltottunk vele pár szót, aztán elinaltunk a boltok felé. Azaz elinaltunk volna, de sehogy sem akartak az útvonalunk mentén felbukkanni. Amikor meg egy nénikétől bolt felől érdeklődtünk, olyan arcot vágott, mintha azt kérdeztük volna, hogy: “Ezt itt Szeben városa?” Merthogy a bolt éppen két lépéssel volt odább, de még egy pénzügyi ellenőr se mondta volna meg róla, hogy az bolt.

Dálya után megint kapaszkodó következett, keskeny aszfaltút mentén igyekeztünk elérni egy domb gerincét, hogy utána Kút felé ereszkedjünk. A napsugarak kegyetlenül tűztek, de legalább rengeteg szilvafa szegélyezte az utat, így nem kevés gyümölcsöt tömhettem magamba. Kútba érve nem is pillanthattunk meg mást, mint néhány kutat. Az éppen utunkba akadó helybélitől megérdeklődtük, hogy iható-e valamelyik kútnak a vize, és a választ megkapva nem sokat teketóriáztunk: gyorsan húztunk magunknak vizet a kissé elhanyagolt kútból. Már éppen vedeltük volna a hűs folyadékot, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy ketten is kiabálnak: menjünk lejjebb, ott van egy kiváló forrás, annak a vize jobb. Azért csak ittunk vagy tíz-húsz kortyot, igazi jó kútvíz volt, legalábbis ízre, nekem egy csíkszentdomokosi, pardon “damokosi” gémeskút vizét juttatta eszembe, amelyből kb. 30 éve ihattam utoljára. De nem volt sok időm merengeni, mert a helyiek unszolására csak elindultunk a híres forrás felé. A híres-nevezetes forrásra a helyi iskola szomszédságában találtunk rá, de már a látványa sem volt bizalomgerjesztő: szemét-szemét hátán, a híres víz pedig egy csapra szerelt gumislagon (gumitömlőn) keresztül volt elérhető. A vizesedényeink megtöltése kész kínszenvedésnek bizonyult, ráadásul a víznek katasztrofális volt az íze. Nem is ültünk le falatozni a márnememlékszem-milyenszent forrásához.

Kútat elhagyva a Szászsebest Szebennel összekötő autópálya felett kellett átkeljünk, de szerencsére volt felüljáró, mert ellenkező esetben megelevenedett volna egy videójáték, csak abban nyulak helyett két hátizsákos férfi próbált volna átjutni az út túlsó oldalára. Innen az autópályával párhuzamosan, de a dombok oldalában-tetején húzódó E81-es országút mentén voltunk kénytelenek haladni. A forgalom rajta mérsékelt volt, az autópálya hatása miatt. Szerdahely (Miercurea Sibiului) felé haladva jól érzékelhető volt, hogy az új közlekedési útvonal kiépülése a benzinkutak vagy a Szerdahelyen vendéglők tönkremenetelét hozta magával. Mivel Szerdahely, amelynek népessége a hozzá tartozó településekkel együtt, nem éri el a 4000 főt, egy olyan város, ahol a főtéri vendéglő és szálláshely is beszüntette nemrégiben működését (gondolom, az autópálya miatt), nem volt maradásunk. Végül nagy nehezen, teljesen kimerülve érkeztünk meg esti szálláshelyünkre, Szelistyére (románul Săliște).

A szálláson vacsorával nem vártak, késő is volt, valamint nem is igazán foglalkoznak nyárvégén vendégekkel, mondta a gazda. Ugyanis esténként már előfordulhat, hogy fűteni kell, így nem éri meg. Egy kis egyezkedés után sikerült meggyőznünk, hogy amit reggelire felszolgálna, az vacsorára is megfelel nekünk, így talán egyik legjobb vacsoránkat ebben a másik “világvárosban”, a párezer lelkes Szelistyén költöttük el Zolival.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 2. rész

Jobbról a kollégium a legrégebbi erdélyi természettudományi múzeumnak is helyet adó épülete, balról a sokat látott enyedi vártemplom, köztük meg mi, kiknek élete hosszukat tekintve nem vetekedhet e sokat látott épületek történelmi léptékeivel. És akkor még a geológiai időskála időléptékeit nem is említettem. Aprónak, egészen picinek éreztem magam, és mégis valami elképesztő nyugalom telepedett rám: biztos voltam abban, hogy az előttünk álló 3 vagy 4 közös nap nagyszerű lesz, a távok teljesíthetők és a tapasztalatok érdekesek.

Alig tettünk meg néhány lépést, még kísértek a világjáró barátai, amikor a Plébános nevű borpincén megakadt a szemem. Jeleztem Zolinak, hogy be ne menjünk, mert akkor úgy járunk, mint a török követ. A Kakasdombon magunkra maradtunk, és neki-vágtunk a Gyulafehérvárig tartó országútnak. A Nap nem kegyelmezett: sugaraival kitartóan melegített mindent, így nemcsak az egyenesen minket érő sugarak, hanem az aszfaltról visszaverődőek is gondoskodtak arról, hogy az állandó hőguta közeli állapotban legyünk. Az országúton száguldó aszfaltbetyárok pedig a megfelelő izgalmat szolgáltatták, amikor arra kényszerültünk a földterületek melletti szekérút hiányában, hogy az aszfaltcsík szélén gyalogoljunk. Ugyanis t.i. a romániai sofőrnek egy dolog fontos: haladjon. Ha az a sebességkorlátozás jelentős túllépésével, felelőtlen előzésekkel vagy éppen egy gyalogos elsodrásával jár, mellékes. Ennek pedig az az eredménye, hogy a legtöbb közlekedési baleset, azon belül is a legtöbb gyalogost és biciklist, 1 millió lakosra számítva, Romániában gázolnak el.

Miközben mélyeket lélegeztünk a kipufogógázakból, rendületlenül haladtunk, gyakran váltogatva az út két oldalát annak függvényében, hogy melyik tűnt biztonságosabbnak. Kb. két órányi gyaloglás után beértünk Tövisre, ahol Zoli leroskadt egy padra: szakadtak le a vállai, legalábbis ő ezt érezte. Amint a testét próbáltuk rendbe szedni, átfutott egy pillanatig az agyamon: alig tettünk meg 13 km-t és máris jönnek a bajok. De Zoli olyan nyugodt volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy Ladahkba tartó gyalogút elején már problémák vannak. Lehet, erre érezhetett rá egy kisteherautó sofőrje, mert amint Tövist elhagyva az egyik dombra kapaszkodtunk fel, nagy fékcsikorgatás közepette megállt, és mire észbe kaptunk, már nyitotta is az autó ajtaját nekünk, hogy betessékeljen. Amint értésére adtuk, hogy ez egy ilyen gyalogos projekt, a világ legtermészetesebb módján tudomásul vette, majd köszönt és robogott is tovább.

Mire a Gyulafehérvár határát jelző táblához értünk, már nyoma se volt a testi problémáknak, de volt helyette aszfaltba ragadt cipő, aztán elképesztően keskeny, gyommal borított bicikliúton való gyaloglás, és egy szükséglátogatás egy olyan benzinkútnál, ahol a WC éppen zárva volt. A városban a református lelkészi lakot már 100%-osan optimalizált módon kerestük a Google Maps segítségével, még azt is jó előre pontosan kiszámítva, hogy az utcáknak melyik oldalán kell menni, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen az utcákon átkelni, megspórolva így a fölösleges 6-8 métereket.

Fehérváron, Karácsony Benő és Born Ignác szülővárosában, az egykori fejedelmi székhelyen remek szállásunk volt a református tiszteletesnek köszönhetően. A lelkész még egy pohár sörrel is megkínált, és egy remek beszélgetéssel koronázta meg a napunkat. Csodálatos volt hallgatni, ahogy az egyre fogyó gyülekezet papja nem panaszáradattal tűzdeli tele mondandóját, hanem azt kereste folyton, hogy hogyan lehet derűsen egy jobb, biztos jövőt találni gyülekezetének. Bármennyire is jó volt Gudor Kund Botondot hallgatni, este 9-kor már kotródtunk is a fekhelyünkre és egyikünknek sem kellett ringatás.

Reggel, szeptember 2-án, amint a lelkészlak kapuján ki akartunk lépni, a pap odalépett Zolihoz, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Kezéből egy szép kis dollárösszeget nyújtott oda az utazónak azzal a kikötéssel, hogy majd csak Iránban használhatja fel azt. Ez volt az első olyan adomány, amelyet Zoli az utazása idején kapott és mindezt rögtön a második nap reggelén. Meg is volt alaposan lepődve és hálásan köszönte a lelkésznek a szállást meg a pénzt is. Aztán kifordultunk a kapun, és nekivágtunk a Nagyszeben felé tartó mellékutaknak.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 1. rész

Prológus

2019. február 8. Nem volt egy különösebb nap. A vizsgaidőszak a vége fele közeledett, én meg Farkas utcai irodámban ügyködtem, ugyanis egy régóta készülő tanulmányunkba igyekeztem még több életet lehelni. Szellemi erőfeszítésem telefonom csengetése zavarta meg. Az éter túlsó végén Pengő Zoli hangja csendült fel: ,,Szia. Láttad a nap hírét? A szenzációt?” Értetlenkedésemre, hogy hol is kellett volna látnom, rávágta: ,,Hát a Maszolon!” Gyorsan megnyitottam a maszol oldalát, és elképedtem a meglepetéstől: a barátom Tibetbe készült, és közben ezt jól eltitkolta előlem.

100 km. Ennyire apadtak a nagy álmaim. Ugyan Zoli sikeresen titkolta előlem tervét, de amikor röviddel a bejelentése után találkoztunk, előálltam a farbával: ,,Mit szólnál, ha veled mennék a Boszporuszig és pontosan az Európát Ázsiával összekötő híd közepén intenénk búcsút egymásnak?” A világutazásra készülő erre a világ legtermészetesebb módján, mintha nem az ő bulijából akarnék egy kis részt magamnak kihasítani, csak annyi mondott: ,,Hát gyere, ha akarsz!”

Honnan máshonnan, mint Brémából kellett az eredetileg tervezettnél hamarabb hazatérjek, hogy ott legyek egy iciripiciri ideig azon az úton, amelyre Zoli barátom vállalkozott. Amikor vonatra szálltam a Brémai állomáson, hogy a reptérre utazzak, nem gondoltam, hogy a vonat nem fog időben indulni. Már 25 perce vesztegelt az állomáson, és a hazautazás kezdett egyre izgalmasabb lenni: ha elkésem a jó kitervelt vonat-busz-repülő hármast, akkor a reggeli induláskor ígéretem ellenére nem leszek ott. Annak következményeit pedig a Deutsche Bahn pénzbeli kárpótlása sem tudja megváltani. Szerencsére 30 perc vacakolás után kigördült a vonat a brémai állomásról. És én abból a városból indultam Kőrösi egykori kiindulási pontja felé, amelynek története és léte az emberek vándorlásáról szól lásd. brémai muzsikusok, a hét lusta testvér, Bréma alapításának legendája, Robinson származása stb.

2019. szeptember 1. A Kós Károly teljesítménytúrán gyűjtött tapasztalatok miatt igyekeztem minél kevesebb cuccot bepakolni. Így kockáztatnom is kellett: nem tettem be magamnak cserecipőt. Három, legfeljebb négy nappal számolhattam, így arra gondoltam, hogy megúszom egy pár cipővel addig. Vacakolni és a pakoláson sokat molyolni nem volt időm, mert reggel 7 óra volt és hamarosan találkoznom kellett Zolival, hogy elfurikázzunk Nagyenyedre, ahonnan Zoli a nagy vándorlásra indult. Az autóból a tájat néztem, ahogy elsuhannak mellettünk az egyre szárazabbá váló dombok és arra gondoltam, hogy az ilyen őrült tempóhoz képest egészen relaxáló lesz a mi közös gyaloglásunk Nagyszebenig. Negyed tízkor ott várta a sajtó Pengő Zoltánt a kollégium előtt. Az érdeklődők számától kissé meglepett jövendő világgyalogló mintha kissé zavarban is lett volna. Azt gyanítom, hogy akkor, abban a pillanatban döbbent rá vállalkozásának mérteire. Amíg az interjúkat és a köszöntéseket az iskola előtt fogadta, addig a sarok mögül figyeltem, majd követtem, ahogy beinvitálják az éppen indulni készülőt a nagyenyedi kollégium udvarára, majd egy lelkes rajongója, aki Budapestről érkezett a köszöntésére, székely ruhába öltözve fogadja és szerencsés utat kíván neki. Az ünnepelt jól tűrte a meglepetés felhajtást, de szép lassan kibontakozva a rajongók köréből jelezte: indulunk. És nekivágott!

• 

•