A Maros felé vettük az irányt, mivel az előző nap tapasztalataiból kiindulva mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az E81-es főút mentén haladjunk, illetve sokkal szebbnek és rövidebbnek tűnt a dombok között a Maroscsüged (románul Ciugud) – Oláhdálya (románul Daia Română) – Kútfalva (románul Cut) útvonalon haladni. Lépegettünk is szaporán a folyó felé, a várost elhagyva nadrágszíjparcellák között kígyózó szekérútra kanyarodtunk, mert a Google térképe határozottan azt mutatta, hogy az út az épülő autópálya alatt halad át. Mivel van már némi tapasztalatom abban, hogy mennyire nem építenek a 21. században sem vadátkelőket, sem különösebben átjárókat a kínkeserves sebességgel haladó romániai autópálya-építők, igencsak csodálkoztam azon, amit a Google Maps-en láttam. A csodálkozásnak pedig az lett a vége, hogy az autópálya töltését megmászva, az utunkat a vadiúj aszfaltszőnyegen folytattuk. Mert az építkezés tervezői nagyon egyszerű módon gondolkodhatnak: amennyiben valaki földjét mostantól az autópálya választja el a falutól, az legyen szíves kerülni 10 kilométert egy kis kapálás miatt, mert a korábbi néhány kilométer túl rövid táv volt. Magyarán építenek, aztán aluljárókra és hasonlókra nem pazarolják sem az időt, sem az anyagot.
Az autópályán vígan haladtunk, míg a Marost el nem értük. Ekkor kezdtünk rettenetesen izgulni, mert fogalmunk se volt arról, hogy vajon a híddal hogy állnak az építők, de szerencsénk volt: két arra autókázó olasz mérnök segített át a hídon, ellenkező esetben a munkások nem engedtek volna át. A Maroson átkelve már kezdődtek a dombok és a csendes mellékutak. Előbb a Marost követve kissé északkelet fele tartottunk, majd Lombfalván délkelet felé vettük az irányt Oláhdálya felé. Kellemes volt az idő, gyönyörű a kilátás, így remek tempóban haladtunk a dombok gerince felé. Egy gyümölcsös mellett haladtunk el, amikor egy fickó távolról idekiabált nekünk, és kávéra invitált minket. Nem fogadtuk el, mert haladni kellett, vagy mert egyszerűen bizalmatlanok voltunk a meghívó személyével szemben.
Oláhdályára már úgy ereszkedtünk be, hogy másra se tudtunk gondolni, csak egy kis árnyékra és egy-két doboz frissítőre. Arra azonban már várni kellett, mert egy bácsi ránk köszönt és barátságosan érdeklődött, hogy mit keresünk mi itt, ahol a hátizsákos turista ritka vendég. Váltottunk vele pár szót, aztán elinaltunk a boltok felé. Azaz elinaltunk volna, de sehogy sem akartak az útvonalunk mentén felbukkanni. Amikor meg egy nénikétől bolt felől érdeklődtünk, olyan arcot vágott, mintha azt kérdeztük volna, hogy: “Ezt itt Szeben városa?” Merthogy a bolt éppen két lépéssel volt odább, de még egy pénzügyi ellenőr se mondta volna meg róla, hogy az bolt.
Dálya után megint kapaszkodó következett, keskeny aszfaltút mentén igyekeztünk elérni egy domb gerincét, hogy utána Kút felé ereszkedjünk. A napsugarak kegyetlenül tűztek, de legalább rengeteg szilvafa szegélyezte az utat, így nem kevés gyümölcsöt tömhettem magamba. Kútba érve nem is pillanthattunk meg mást, mint néhány kutat. Az éppen utunkba akadó helybélitől megérdeklődtük, hogy iható-e valamelyik kútnak a vize, és a választ megkapva nem sokat teketóriáztunk: gyorsan húztunk magunknak vizet a kissé elhanyagolt kútból. Már éppen vedeltük volna a hűs folyadékot, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy ketten is kiabálnak: menjünk lejjebb, ott van egy kiváló forrás, annak a vize jobb. Azért csak ittunk vagy tíz-húsz kortyot, igazi jó kútvíz volt, legalábbis ízre, nekem egy csíkszentdomokosi, pardon “damokosi” gémeskút vizét juttatta eszembe, amelyből kb. 30 éve ihattam utoljára. De nem volt sok időm merengeni, mert a helyiek unszolására csak elindultunk a híres forrás felé. A híres-nevezetes forrásra a helyi iskola szomszédságában találtunk rá, de már a látványa sem volt bizalomgerjesztő: szemét-szemét hátán, a híres víz pedig egy csapra szerelt gumislagon (gumitömlőn) keresztül volt elérhető. A vizesedényeink megtöltése kész kínszenvedésnek bizonyult, ráadásul a víznek katasztrofális volt az íze. Nem is ültünk le falatozni a márnememlékszem-milyenszent forrásához.
Kútat elhagyva a Szászsebest Szebennel összekötő autópálya felett kellett átkeljünk, de szerencsére volt felüljáró, mert ellenkező esetben megelevenedett volna egy videójáték, csak abban nyulak helyett két hátizsákos férfi próbált volna átjutni az út túlsó oldalára. Innen az autópályával párhuzamosan, de a dombok oldalában-tetején húzódó E81-es országút mentén voltunk kénytelenek haladni. A forgalom rajta mérsékelt volt, az autópálya hatása miatt. Szerdahely (Miercurea Sibiului) felé haladva jól érzékelhető volt, hogy az új közlekedési útvonal kiépülése a benzinkutak vagy a Szerdahelyen vendéglők tönkremenetelét hozta magával. Mivel Szerdahely, amelynek népessége a hozzá tartozó településekkel együtt, nem éri el a 4000 főt, egy olyan város, ahol a főtéri vendéglő és szálláshely is beszüntette nemrégiben működését (gondolom, az autópálya miatt), nem volt maradásunk. Végül nagy nehezen, teljesen kimerülve érkeztünk meg esti szálláshelyünkre, Szelistyére (románul Săliște).
A szálláson vacsorával nem vártak, késő is volt, valamint nem is igazán foglalkoznak nyárvégén vendégekkel, mondta a gazda. Ugyanis esténként már előfordulhat, hogy fűteni kell, így nem éri meg. Egy kis egyezkedés után sikerült meggyőznünk, hogy amit reggelire felszolgálna, az vacsorára is megfelel nekünk, így talán egyik legjobb vacsoránkat ebben a másik “világvárosban”, a párezer lelkes Szelistyén költöttük el Zolival.
