Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 3. rész

A Maros felé vettük az irányt, mivel az előző nap tapasztalataiból kiindulva mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az E81-es főút mentén haladjunk, illetve sokkal szebbnek és rövidebbnek tűnt a dombok között a Maroscsüged (románul Ciugud) – Oláhdálya (románul Daia Română) – Kútfalva (románul Cut) útvonalon haladni. Lépegettünk is szaporán a folyó felé, a várost elhagyva nadrágszíjparcellák között kígyózó szekérútra kanyarodtunk, mert a Google térképe határozottan azt mutatta, hogy az út az épülő autópálya alatt halad át. Mivel van már némi tapasztalatom abban, hogy mennyire nem építenek a 21. században sem vadátkelőket, sem különösebben átjárókat a kínkeserves sebességgel haladó romániai autópálya-építők, igencsak csodálkoztam azon, amit a Google Maps-en láttam. A csodálkozásnak pedig az lett a vége, hogy az autópálya töltését megmászva, az utunkat a vadiúj aszfaltszőnyegen folytattuk. Mert az építkezés tervezői nagyon egyszerű módon gondolkodhatnak: amennyiben valaki földjét mostantól az autópálya választja el a falutól, az legyen szíves kerülni 10 kilométert egy kis kapálás miatt, mert a korábbi néhány kilométer túl rövid táv volt. Magyarán építenek, aztán aluljárókra és hasonlókra nem pazarolják sem az időt, sem az anyagot.

Az autópályán vígan haladtunk, míg a Marost el nem értük. Ekkor kezdtünk rettenetesen izgulni, mert fogalmunk se volt arról, hogy vajon a híddal hogy állnak az építők, de szerencsénk volt: két arra autókázó olasz mérnök segített át a hídon, ellenkező esetben a munkások nem engedtek volna át. A Maroson átkelve már kezdődtek a dombok és a csendes mellékutak. Előbb a Marost követve kissé északkelet fele tartottunk, majd Lombfalván délkelet felé vettük az irányt Oláhdálya felé. Kellemes volt az idő, gyönyörű a kilátás, így remek tempóban haladtunk a dombok gerince felé. Egy gyümölcsös mellett haladtunk el, amikor egy fickó távolról idekiabált nekünk, és kávéra invitált minket. Nem fogadtuk el, mert haladni kellett, vagy mert egyszerűen bizalmatlanok voltunk a meghívó személyével szemben.

Kezdő világutazó az oláhdályai dombok között

Oláhdályára már úgy ereszkedtünk be, hogy másra se tudtunk gondolni, csak egy kis árnyékra és egy-két doboz frissítőre. Arra azonban már várni kellett, mert egy bácsi ránk köszönt és barátságosan érdeklődött, hogy mit keresünk mi itt, ahol a hátizsákos turista ritka vendég. Váltottunk vele pár szót, aztán elinaltunk a boltok felé. Azaz elinaltunk volna, de sehogy sem akartak az útvonalunk mentén felbukkanni. Amikor meg egy nénikétől bolt felől érdeklődtünk, olyan arcot vágott, mintha azt kérdeztük volna, hogy: “Ezt itt Szeben városa?” Merthogy a bolt éppen két lépéssel volt odább, de még egy pénzügyi ellenőr se mondta volna meg róla, hogy az bolt.

Dálya után megint kapaszkodó következett, keskeny aszfaltút mentén igyekeztünk elérni egy domb gerincét, hogy utána Kút felé ereszkedjünk. A napsugarak kegyetlenül tűztek, de legalább rengeteg szilvafa szegélyezte az utat, így nem kevés gyümölcsöt tömhettem magamba. Kútba érve nem is pillanthattunk meg mást, mint néhány kutat. Az éppen utunkba akadó helybélitől megérdeklődtük, hogy iható-e valamelyik kútnak a vize, és a választ megkapva nem sokat teketóriáztunk: gyorsan húztunk magunknak vizet a kissé elhanyagolt kútból. Már éppen vedeltük volna a hűs folyadékot, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy ketten is kiabálnak: menjünk lejjebb, ott van egy kiváló forrás, annak a vize jobb. Azért csak ittunk vagy tíz-húsz kortyot, igazi jó kútvíz volt, legalábbis ízre, nekem egy csíkszentdomokosi, pardon “damokosi” gémeskút vizét juttatta eszembe, amelyből kb. 30 éve ihattam utoljára. De nem volt sok időm merengeni, mert a helyiek unszolására csak elindultunk a híres forrás felé. A híres-nevezetes forrásra a helyi iskola szomszédságában találtunk rá, de már a látványa sem volt bizalomgerjesztő: szemét-szemét hátán, a híres víz pedig egy csapra szerelt gumislagon (gumitömlőn) keresztül volt elérhető. A vizesedényeink megtöltése kész kínszenvedésnek bizonyult, ráadásul a víznek katasztrofális volt az íze. Nem is ültünk le falatozni a márnememlékszem-milyenszent forrásához.

Kútat elhagyva a Szászsebest Szebennel összekötő autópálya felett kellett átkeljünk, de szerencsére volt felüljáró, mert ellenkező esetben megelevenedett volna egy videójáték, csak abban nyulak helyett két hátizsákos férfi próbált volna átjutni az út túlsó oldalára. Innen az autópályával párhuzamosan, de a dombok oldalában-tetején húzódó E81-es országút mentén voltunk kénytelenek haladni. A forgalom rajta mérsékelt volt, az autópálya hatása miatt. Szerdahely (Miercurea Sibiului) felé haladva jól érzékelhető volt, hogy az új közlekedési útvonal kiépülése a benzinkutak vagy a Szerdahelyen vendéglők tönkremenetelét hozta magával. Mivel Szerdahely, amelynek népessége a hozzá tartozó településekkel együtt, nem éri el a 4000 főt, egy olyan város, ahol a főtéri vendéglő és szálláshely is beszüntette nemrégiben működését (gondolom, az autópálya miatt), nem volt maradásunk. Végül nagy nehezen, teljesen kimerülve érkeztünk meg esti szálláshelyünkre, Szelistyére (románul Săliște).

A szálláson vacsorával nem vártak, késő is volt, valamint nem is igazán foglalkoznak nyárvégén vendégekkel, mondta a gazda. Ugyanis esténként már előfordulhat, hogy fűteni kell, így nem éri meg. Egy kis egyezkedés után sikerült meggyőznünk, hogy amit reggelire felszolgálna, az vacsorára is megfelel nekünk, így talán egyik legjobb vacsoránkat ebben a másik “világvárosban”, a párezer lelkes Szelistyén költöttük el Zolival.

Reklámok

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 2. rész

Jobbról a kollégium a legrégebbi erdélyi természettudományi múzeumnak is helyet adó épülete, balról a sokat látott enyedi vártemplom, köztük meg mi, kiknek élete hosszukat tekintve nem vetekedhet e sokat látott épületek történelmi léptékeivel. És akkor még a geológiai időskála időléptékeit nem is említettem. Aprónak, egészen picinek éreztem magam, és mégis valami elképesztő nyugalom telepedett rám: biztos voltam abban, hogy az előttünk álló 3 vagy 4 közös nap nagyszerű lesz, a távok teljesíthetők és a tapasztalatok érdekesek.

Alig tettünk meg néhány lépést, még kísértek a világjáró barátai, amikor a Plébános nevű borpincén megakadt a szemem. Jeleztem Zolinak, hogy be ne menjünk, mert akkor úgy járunk, mint a török követ. A Kakasdombon magunkra maradtunk, és neki-vágtunk a Gyulafehérvárig tartó országútnak. A Nap nem kegyelmezett: sugaraival kitartóan melegített mindent, így nemcsak az egyenesen minket érő sugarak, hanem az aszfaltról visszaverődőek is gondoskodtak arról, hogy az állandó hőguta közeli állapotban legyünk. Az országúton száguldó aszfaltbetyárok pedig a megfelelő izgalmat szolgáltatták, amikor arra kényszerültünk a földterületek melletti szekérút hiányában, hogy az aszfaltcsík szélén gyalogoljunk. Ugyanis t.i. a romániai sofőrnek egy dolog fontos: haladjon. Ha az a sebességkorlátozás jelentős túllépésével, felelőtlen előzésekkel vagy éppen egy gyalogos elsodrásával jár, mellékes. Ennek pedig az az eredménye, hogy a legtöbb közlekedési baleset, azon belül is a legtöbb gyalogost és biciklist, 1 millió lakosra számítva, Romániában gázolnak el.

Miközben mélyeket lélegeztünk a kipufogógázakból, rendületlenül haladtunk, gyakran váltogatva az út két oldalát annak függvényében, hogy melyik tűnt biztonságosabbnak. Kb. két órányi gyaloglás után beértünk Tövisre, ahol Zoli leroskadt egy padra: szakadtak le a vállai, legalábbis ő ezt érezte. Amint a testét próbáltuk rendbe szedni, átfutott egy pillanatig az agyamon: alig tettünk meg 13 km-t és máris jönnek a bajok. De Zoli olyan nyugodt volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy Ladahkba tartó gyalogút elején már problémák vannak. Lehet, erre érezhetett rá egy kisteherautó sofőrje, mert amint Tövist elhagyva az egyik dombra kapaszkodtunk fel, nagy fékcsikorgatás közepette megállt, és mire észbe kaptunk, már nyitotta is az autó ajtaját nekünk, hogy betessékeljen. Amint értésére adtuk, hogy ez egy ilyen gyalogos projekt, a világ legtermészetesebb módján tudomásul vette, majd köszönt és robogott is tovább.

Mire a Gyulafehérvár határát jelző táblához értünk, már nyoma se volt a testi problémáknak, de volt helyette aszfaltba ragadt cipő, aztán elképesztően keskeny, gyommal borított bicikliúton való gyaloglás, és egy szükséglátogatás egy olyan benzinkútnál, ahol a WC éppen zárva volt. A városban a református lelkészi lakot már 100%-osan optimalizált módon kerestük a Google Maps segítségével, még azt is jó előre pontosan kiszámítva, hogy az utcáknak melyik oldalán kell menni, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen az utcákon átkelni, megspórolva így a fölösleges 6-8 métereket.

Fehérváron, Karácsony Benő és Born Ignác szülővárosában, az egykori fejedelmi székhelyen remek szállásunk volt a református tiszteletesnek köszönhetően. A lelkész még egy pohár sörrel is megkínált, és egy remek beszélgetéssel koronázta meg a napunkat. Csodálatos volt hallgatni, ahogy az egyre fogyó gyülekezet papja nem panaszáradattal tűzdeli tele mondandóját, hanem azt kereste folyton, hogy hogyan lehet derűsen egy jobb, biztos jövőt találni gyülekezetének. Bármennyire is jó volt Gudor Kund Botondot hallgatni, este 9-kor már kotródtunk is a fekhelyünkre és egyikünknek sem kellett ringatás.

Reggel, szeptember 2-án, amint a lelkészlak kapuján ki akartunk lépni, a pap odalépett Zolihoz, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Kezéből egy szép kis dollárösszeget nyújtott oda az utazónak azzal a kikötéssel, hogy majd csak Iránban használhatja fel azt. Ez volt az első olyan adomány, amelyet Zoli az utazása idején kapott és mindezt rögtön a második nap reggelén. Meg is volt alaposan lepődve és hálásan köszönte a lelkésznek a szállást meg a pénzt is. Aztán kifordultunk a kapun, és nekivágtunk a Nagyszeben felé tartó mellékutaknak.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 1. rész

Prológus

2019. február 8. Nem volt egy különösebb nap. A vizsgaidőszak a vége fele közeledett, én meg Farkas utcai irodámban ügyködtem, ugyanis egy régóta készülő tanulmányunkba igyekeztem még több életet lehelni. Szellemi erőfeszítésem telefonom csengetése zavarta meg. Az éter túlsó végén Pengő Zoli hangja csendült fel: ,,Szia. Láttad a nap hírét? A szenzációt?” Értetlenkedésemre, hogy hol is kellett volna látnom, rávágta: ,,Hát a Maszolon!” Gyorsan megnyitottam a maszol oldalát, és elképedtem a meglepetéstől: a barátom Tibetbe készült, és közben ezt jól eltitkolta előlem.

100 km. Ennyire apadtak a nagy álmaim. Ugyan Zoli sikeresen titkolta előlem tervét, de amikor röviddel a bejelentése után találkoztunk, előálltam a farbával: ,,Mit szólnál, ha veled mennék a Boszporuszig és pontosan az Európát Ázsiával összekötő híd közepén intenénk búcsút egymásnak?” A világutazásra készülő erre a világ legtermészetesebb módján, mintha nem az ő bulijából akarnék egy kis részt magamnak kihasítani, csak annyi mondott: ,,Hát gyere, ha akarsz!”

Honnan máshonnan, mint Brémából kellett az eredetileg tervezettnél hamarabb hazatérjek, hogy ott legyek egy iciripiciri ideig azon az úton, amelyre Zoli barátom vállalkozott. Amikor vonatra szálltam a Brémai állomáson, hogy a reptérre utazzak, nem gondoltam, hogy a vonat nem fog időben indulni. Már 25 perce vesztegelt az állomáson, és a hazautazás kezdett egyre izgalmasabb lenni: ha elkésem a jó kitervelt vonat-busz-repülő hármast, akkor a reggeli induláskor ígéretem ellenére nem leszek ott. Annak következményeit pedig a Deutsche Bahn pénzbeli kárpótlása sem tudja megváltani. Szerencsére 30 perc vacakolás után kigördült a vonat a brémai állomásról. És én abból a városból indultam Kőrösi egykori kiindulási pontja felé, amelynek története és léte az emberek vándorlásáról szól lásd. brémai muzsikusok, a hét lusta testvér, Bréma alapításának legendája, Robinson származása stb.

2019. szeptember 1. A Kós Károly teljesítménytúrán gyűjtött tapasztalatok miatt igyekeztem minél kevesebb cuccot bepakolni. Így kockáztatnom is kellett: nem tettem be magamnak cserecipőt. Három, legfeljebb négy nappal számolhattam, így arra gondoltam, hogy megúszom egy pár cipővel addig. Vacakolni és a pakoláson sokat molyolni nem volt időm, mert reggel 7 óra volt és hamarosan találkoznom kellett Zolival, hogy elfurikázzunk Nagyenyedre, ahonnan Zoli a nagy vándorlásra indult. Az autóból a tájat néztem, ahogy elsuhannak mellettünk az egyre szárazabbá váló dombok és arra gondoltam, hogy az ilyen őrült tempóhoz képest egészen relaxáló lesz a mi közös gyaloglásunk Nagyszebenig. Negyed tízkor ott várta a sajtó Pengő Zoltánt a kollégium előtt. Az érdeklődők számától kissé meglepett jövendő világgyalogló mintha kissé zavarban is lett volna. Azt gyanítom, hogy akkor, abban a pillanatban döbbent rá vállalkozásának mérteire. Amíg az interjúkat és a köszöntéseket az iskola előtt fogadta, addig a sarok mögül figyeltem, majd követtem, ahogy beinvitálják az éppen indulni készülőt a nagyenyedi kollégium udvarára, majd egy lelkes rajongója, aki Budapestről érkezett a köszöntésére, székely ruhába öltözve fogadja és szerencsés utat kíván neki. Az ünnepelt jól tűrte a meglepetés felhajtást, de szép lassan kibontakozva a rajongók köréből jelezte: indulunk. És nekivágott!

Rakj össze egy dinót magadnak!

A karácsonyi ajándékozások során megleptek egy közepes méretű dobozzal. Nem is találhattak volna egy jobb ajándékot nekem, aki többek között paleontológiát is oktatok a BBTE geológia szakán. Ráadásul gyerekkoromban az egyik, ha nem a nagyon kevés elérhető legószerű játék szintén csavarokon, különböző fémlapokon és apró csavarkulcsokon alapul. Így az alábbi doboz egyszerre szólt a szakmai lelkemnek és a bennem rejlő gyermeket is előkotorta.

Így alig vártam, hogy a téli vakáció nyújtotta néhány nyugodt pillanatot kihasználva összerakjam a 250 alkatrészből álló bestiát. A játékot 8 év fölött ajánlják, de a német nyelvű, eredetileg színes útmutatót a forgalmazó rossz minőségű fekete-fehér papírlapra cserélte. Nem mellékesen a mellékelt 3 célszerszám közül kettőt mintha részben nem ehhez a játékhoz gyártottak volna. Ezért nem hiszem, hogy egy nyolcéves gyerek egyedül meg tudna birkózni a dinószerelés feladatával, de lehet csak én becsülöm alá a gyerekek képességeit.

Ebből kellett dinoszauruszt összebütykölni…

Jesszus, mennyi apró alkatrész, de nagyon célszerűnek bizonyult már az elején mindent szépen szétválogatni…

Készül a dinó törzse…

…amely itt már egy kicsit jobban néz ki.

Aztán a lábakat kellett szó szerint összekínlódni…

Majd a lábakat hozzá kellett illeszteni a törzshöz. Újabb hosszú percek…

És nem is maradt más hátra, mint a nehezen és nagyon körülményesen összerakható fejet…

…és legvégül a bestia farkát a törzshöz illeszteni.

Íme a kis csavar és lemez, némi gumi és egy kis zsír Triceratops.

A játéknak két hátránya van: egyrészt sehonnan nem derül kis, hogy ez egy Triceratops lenne és ami után összeraktad sem leszel okosabb, mert egy fecni nem sok, annyit nem áldoztak rajta, hogy az egykor nagyon gyakori növényevő életmódjáról, de egyáltalán a felépítéséről megtudjon a lelkes hobbi mérnökbiológus valamit. Másrészt elképesztően hasztalan porfogó az összerakott modell.
És van a játéknak nagy előnye is: remek szórakozás csavarozni, rosszul összerakni és aztán újra szétszedni. Annál is inkább, mert akad bőven pótdarab néhány gyakoribb alkatrésztípusból, így nem kell attól tartani, hogy ha valami gyakoribb darab elveszik, akkor oda a szerelés öröme. Márpedig kell ennél nagyobb öröm, mint offline játszani, dinót szerelni?

Az őszi terep emléke

A vizsgaidőszak már javában zajlik, így az első félévi tevékenységek számonkérési fázisába léptünk. Ilyenkor a diák és az oktató is izgul egy kicsit, hiszen ha akarjuk, ha nem meg fogjuk vonni a félév mérlegét és kiderül: ki hogyan oktatott és ki hogyan sajátította el azokat az információkat, módszereket, eljárásokat stb. amelyekre meg akarták tanítani. A számadás azonban nem csak a vizsgáknak helyet adó termekben zajlik, hanem az irodámban is, ahol éppen társadalmi munkában pályázati elszámolás készítek. Így elő kellett keresnem azokat a fotókat, amelyek a 2018 őszi terepgyakorlat (Kolozsvár és környéke, Aranyosbánya és az Aranyos-mente) alkalmával készültek és kiválogattam azokat, amelyeket megőrizni érdemes, illetve amelyekkel bizonyíthatjuk, hogy a terepet támogató szervezet, a BGA Zrt. nem fölöslegesen áldozott pénzt a programunkra, és az megvalósult.
A válogatás közben jutott eszembe, hogy a félévi munka (tanítás, adminisztráció, diákok, kutatás) során annyira elmerültem a tennivalókban, nem töltöttem fel ide a képeket. Pedig van azok között vörös agyag titkokkal, gyönyörű gipszek, szép tájak, őslényeket, ásványokat és kőzeteket keresgélő geomókusok, várrom és bányató, valamint megszámlálhatatlan apró titok!
Hátha ez a fotósorozat (benne néhány rosszul sikerült selfivel a “geoszelfimestertől”) bátorításul szolgál mindenkinek, aki a vizsgaidőszakot nehéznek érzi, legyen az oktató vagy diák!

A terepgyakorlat a Koch Antal Földtani Társaság által elnyert pályázaton keresztül…