Nemrég a vizsgaanyagot készítettem elő a BBTE elsőéves geológia szakos diákjainak, amikor a kezembe került az alábbi képen látható dobozka, benne három kőbéllel. Az ősmaradványok mögötti cetlin sorjázó szálkás, lendületes betűkről rögtön felismertem, kihez tartoznak, még mielőtt a cetli utolsó sorához érkeztem volna. Újra és újra megállapíthattam, hogy az, aki ezt a kis anyagot az intézetünk őslénytani tanulógyűjteményébe elhelyezte, pontosan értette szakmájának minden csínját-bínját: a maradványok helyesen vannak meghatározva, lelőhelyük és a geológiai származási helyük odaírva a cetlire, a gyűjtő neve és a gyűjtés évszáma szintén. Akár egy világszinten ismert múzeum gyűjteményében is lehetnének ezek a példányok, gyűjtőjük, Vremir Mátyás mégis az intézetünk tanulógyűjteményébe helyezte el őket.
Amint fenti megállapításaim villámgyorsan megtettem, mázsás döbbenet telepedett rám: az általam ismert legszabadabb paleontológus hamvait bő 6 hónapja helyeztük örök nyugalomra. Még 50 éves sem volt. Ugyan részben eltérő szakmai érdeklődésünk, valamint teljesen eltérő habitusunk miatt (is) csupán szakmai ismerősök voltunk, azért néha (ma már sajnálom, hogy olyan ritkán) akadtak szakmai csevejeink. Legutoljára 2018. április 5-8. között, Gyulafehérváron, a Bányászati, Kohászati és Földtani Konferencia alkalmával beszélgettünk arról az ősi, valaha élt, testméretéhez képest legkisebb méretű agyüreggel rendelkező emlősről (multituberculata), amelyet akkor írtak le a kollégáival. Akkor még nem sejthettem, hogy az alábbi 3 benyomással és sztorival kell emlékezetembe zárnom Matyit.
Matyi volt a legszabadabb paleontológus, akit valaha ismertem. Részben olyan volt, mint egy 20. század végi – 21. század eleji Nopcsa Ferenc: sokoldalú geológus és rettenetesen szerencsés fosszíliavadász. Nopcsa báróhoz hasonlóan szerencsés, mert szakmai tudása lehetővé tette számára, hogy ott keresse a kréta időszaki őshüllők, madarak stb. maradványait, ahol a legnagyobb esély volt arra, hogy előfordulhatnak. És kereste azokat neves elődjéhez hasonlóan szorgalmasan, hiszen tudta: akármennyire is digitalizálódik a világunk, az őslénycsontokat a kőzetekből kell kiásni, hiszen nem szoktak azok maguktól befáradni a paleontológus asztalára. Nopcsával ellentétben soha nem vállalt intézményvezetést, és így talán még Nopcsa Ferencnél is szabadabb volt mindentől és mindenkitől, de legfőképpen az akadémiai élet kötöttségeitől. Ugyan egy ideig a BBTE Geológiai-Paleontológiai (ma Geológiai Intézet) Tanszékének munkatársa volt és furcsa körülmények között távozott a kolozsvári egyetemről, azt gondolom, hogy nem illett habitusához, szárnyaló képzeletéhez és állandóan nyughatatlan természetéhez az oktatók kötelezettségektől és adminisztratív terhektől sújtott szakmai élete. Így nem véletlen, hogy fontosabb felfedezéseinek jelentős része az egyetemről való távozása utáni időszakra esik, amikor számára sokkal nagyobb szakmai szabadságot nyújtó állásokat töltött be.
Budapesti geológusok látogattak el hozzánk Kolozsvárra 2009 márciusában. A kéttagú csapat (Ozsvárt Péter mikropaleontológus és Ősi Attila a kréta időszaki őshüllők neves szakértője) élénken érdeklődött Matyi munkája iránt is, és mivel valamilyen csoda folytán éppen akkor nem terepen, hanem a laborban tartózkodott, lementünk hozzá a preparálóba. Egy irdatlan, a helységet majdnem teljesen kitöltő asztal mellett fogadott, amelynek a közepén egy nagy méretű, majdhogynem teljesen épségben megmaradt csigolya állt. Ahogy megpillantottuk a leletet, leesett az állunk, hiszen arra magunktól rájöttünk, hogy egy méretes Pterosauria (repülő hüllő) maradványai tárultak a szemünk elé. Még ma is élesen emlékszem, ahogy Ősi Attila (aki azóta az ELTE őslénytani professzora lett) szemei elkerekedtek, amint szinte megbabonázva rámeredtek a csigolyára. Matyi nem zavartatta magát különösebben, mivel éppen azon törte a fejét, hogy egy ekkora állat (az itt található tanulmány 14-16 számú ábrája) hogyan volt képes a levegőbe emelkedni. Elmélkedett ott magában, aztán egyszer csak megszólalt: ,,Megeszem a kalapomat, ha ez fel tudott szállni!”.
2011 tavaszán terepgyakorlatot vezettünk Dél-Erdélyben. Matyi vállalta, hogy Borberek (Vurpăr) környékén megmutatja a kréta időszaki kontinentális képződményeket. Mivel jóval a diákok előtt érkeztünk a helyszínre, Vremir tartott nekünk egy kis terepszemlét. Sétáltunk a domboldalban, ahol itt-ott kisebb-nagyobb foltokban felszínre bukkant a vörös színű agyag. Alig léptünk párat, Matyi lehajolt és felemelt egy apró, néhány milliméteres csontszilánkot. Léptünk megint párat, megint gyorsan lehajolt és újból felemelt egy ősmaradvány-töredéket. És ez így ment egy félórán keresztül, miközben én hiába meresztettem a szememet, és hajoltam le többször is — fehér színű kvarckavics darabkákon kívül mást nem találtam.