Egy geológus (és paleontológus) rovarcsapdás kalandjai

A geológia és biológia között sokkal több a kölcsönhatás és kapcsolat, mint azt legtöbben sejtenék vagy el szeretnék fogadni, így az sem véletlen: általánosan elterjedt a tudományegyetemeken, hogy a matek, fizika, kémia, biológia, geológia és a természeti földrajz (az utóbbi kettő amúgy földtudományok néven) egyetlen karba vannak szervezve. Különösen igaz ez egy paleontológus esetében, aki olyan geológus aki egyben paleobiológusnak is tekinthető.

Így nem volt kérdés, hogy amikor László Zoltán biológus kollégám, a gubacsdarazsak szakértője egy rovarcsapda kihelyezési útra hívott, csakis az igen lehetett a helyes válaszom. Reggel 5 órakor volt az indulás, de a korai keléssel járó terepkezdés sem egy biológusnak, sem egy geológusnak nem meglepő. Az indulás előtt annyit tudtam csak a helyszínekről, hogy Fehér és Kolozs megye különböző pontjain kell rovarcsapdákat kihelyezni, de már akkor mosolyogtam a bajszom alatt, mivel tudtam: ahol van valami érdekes biológiai szempontból, ott akad geológiai látnivaló is. Nem kellett csalódnom és el is árasztottam Zolit mindenféle geológiai és paleontológiai mesével, mert ahol ő az Ompoly völgyének élőhelyeit látta, én egy völgyképződést a jelenben, de egy sekélytengert és egy mélytengeri árkot a régmúltban; ahol ő fehér sziklákat csodált, én mészkő olisztolitokat néztem; és ahol a csapdákat ástuk el, én hol 100 millió évnél is korábban létezett óceánokról és élővilágukról, hol apró kontinensek egymásnak tolódásáról áradoztam. És persze megvolt ez fordítva is: ahol én burjánokat láttam, ő egy különleges élőhelyet; ahol kolostor-látogatók által betisztított tisztáson szörnyülködtem, ő egy szép tölgyerdőben bámészkodott. Azaz kölcsönösen kerekebbé és részletgazdagabbá tettük egymás megfigyeléseit a természetről.

Közben ástunk gödröket a rovarcsapdáknak, glikolos oldattal töltöttük fel a talajba süllyesztett műanyag poharakat, deszkalapokba vertünk szegeket és azokkal fedtük le az előkészített csapdákat, majd álcáztuk is őket. Falatoztunk az utunkba akadt faeperből és a cseresznyéből, és persze egész nap röhögtünk, mert már az első helyszínen kettőbe szakadt (igen ott ahol gondolod, pont középen!) a sokat próbált geológus nadrágom!

Köszi László Zoli, hogy rovarvadász kisinasod lehettem! Menjetek együtt (is) terepre bio-, geo- és ökomókusok!

Vita a tudománynépszerűsítés etikájáról?

A napokban látott napvilágot a Magyar Tudomány (a Magyar Tudományos Akadémia folyóirata, amelynek célja „összképet adni a tudományos élet eredményeiről, eseményeiről, a kutatás fő irányairól és a közérdeklődésre számot tartó témákról közérthető formában”) hasábjain egy vitairat (Németh, K., Szakács, S., 2022. A tudomány-népszerűsítés etikája a vulkanológia nézőpontjából. Magyar Tudomány, 2022. évfolyam, 6 füzet), amellyel a szerzők a szakmai berkekben már legalább bő évtizede ismert, de eddig többé-kevésbé szakmai mederben zajló vitákat a szakmabeliek szűkebb keretéből kilépve a nagyközönség elé tárják. Ehhez témát a vulkanológiai kutatások eredményeinek tudomány-népszerűsítése kínál, különös tekintettel a Csomád vulkánnal (Hargita-hegység) kapcsolatos geológiai kutatások eredményeinek a nagyközönség felé való tálalására.

Ugyan egyetértek a szerzőkkel abban, hogy a „ […] közösségi média a tudományos ismeretterjesztést alapvetően új helyzetbe hozta”, de sajnos többszöri olvasás után is azzal a benyomással maradtam: a közreadott szöveg teljesen alkalmatlan arra, hogy a tudománynépszerűsítés célját szolgálja és egy előremutató, valóban a tudományt és annak, a nagyközönség felé való kommunikációját szem előtt tartó szakmai vita kiindulópontja legyen. A legfontosabb észrevételeim az alábbiak:

  1. a nagyközönség, de az egyetemi hallgatók, beleértve a doktoranduszokat is, nem ismeri a tudományművelés csínját-bínját, így nincsenek információk azzal kapcsolatban: melyek egy tanulmány publikálásának szakmai feltételei, hogyan zajlik egy publikálási folyamat vagy mi mozgatja a kutatástámogatást és hogyan zajlik a pályázatok elbírálása. Ezt figyelembe véve, kifejezetten aggályosnak tartom, hogy a szerzők rendszeresen fogalmaztak meg állításokat mindenféle hivatkozás vagy esetleg általuk gyűjtött adatokra való támaszkodás nélkül. Íme egy példa a 2. fejezet végéről:
    „A vulkanológusok egy része – akár aktív, akár fiatal vulkáni területeken dolgozik – olyan kutatási programok keretében tevékenykedik, amelyek a vulkanizmus katasztrófacentrikus nézőpontját tekintik a kutatás fő vonalának, sokszor kutatástámogatási megfontolásokból. Ez egy öngerjesztő folyamatot eredményez, azaz, szinte nem is lehet más „módszerrel” komolyabb tudományos kutatási támogatáshoz jutni, amennyiben az nem a vulkáni katasztrófa veszélyeinek vizsgálatára van felfűzve.”
    Márpedig a tudományos berkekben az a minimum elvárás, azaz úgy szokás, hogy sarkos állításokat adatokkal támasztunk alá. Mivel ez ebben az esetben nem történt meg, ez a kijelentés nem több egyszerű véleménynél, amely megalapozott lehet vagy sem. Különösen fura számomra, hogy a folyóirat szerkesztője nem kérte a szerzőket arra: állításukat támasszák alá adatokkal vagy valamilyen szakirodalmi (≠ Blikk, Krónika, Transindex stb.) hivatkozással. Ugyanis ez a tárgyalt írás egyik sarkalatos pontja és kiválóan alkalmas arra, hogy a tudományos életről alkotott képet a nagyközönség előtt alakítsa. Egy olyan nagyközönség előtt, amely nem tudja: melyek a szakmai vélemények elvárásai és elhiszi, mert tudósok írták le, hogy amit állítanak az úgy van.
    Részletes adatokkal, különösen regionális vagy globális kitekintéssel sajnos magam sem rendelkezem, de azt tudom: a romániai kutatástámogatási rendszerhez az utóbbi években egyetlen projektet nyújtottak be a vulkanológia tágabb kérdésköréhez kapcsolódóan. A végül támogatásban részesült program a „Geochimia emisiilor de gaz din mediul vulcano-tectonic al Carpaților Orientali: impact geologic și social” (= A Keleti-Kárpátok vulkanikus-tektonikus környezetéből származó gázkibocsátások geokémiája: geológiai és társadalmi hatások) címet viseli és Kis Boglárka-Mercédesz a vezetője. Ugyan nehéz egy projektet a címe alapján megítélni, de már ez alapján egyértelmű, hogy legalábbis a romániai kutatási piacra adott közelmúltjára nem igaz az, amit a szerzők állítanak. Amennyiben komolyabban érdekel e kérdés, akkor olvassátok el az előbb említett projekt rövid kivonatát (románul tudók előnyben, a többieknek javaslom a DeepL Translator-t) és akkor még jobban meggyőződhettek állításom igazságtartalmáról.
  2. A fentiekhez kapcsolódik az alábbi, részben komikus kijelentés a 3.2. fejezetből, amely meglátásom szerint alkalmas arra, hogy a szöveg olyan motivációit is feltárja, amelyek nem voltak nevesítve (másképpen nem lenne különösebben érdekes szöveg, bár van benne egy alapos tárgyi tévedés is!):
    „Az 1990-es évekkel kezdődő új politikai körülmények között külföldi (köztük magyarországi) szakemberek bevonásával folytatódtak a kutatások újabb jelentős eredményekkel. Mindazonáltal, tekintettel a Csomád jövőbeli kitörésének valószínűségére vonatkozó témakör érzékeny voltára, az elért eredmények közlése kizárólagosan csak a szakfolyóiratokra szorítkozott, óvakodva azok közösségi médiában való „megszellőztetésétől”, tudatában lévén azok zömében szenzációhajhász hajlamainak.”
    Az első mondat után minimum hiányzik az, hogy milyen jelentős eredményekre és szakcikkekre gondoltak a szerzők, azaz a mondat így kellene folytatódjon: „[…] újabb jelentős eredményekkel” (lásd ezeket és ezeket az eredményeket, amelyeket itt és itt tettek közzé). A második mondatban viszont van egy rész, amelynél elmosolyodtam: „az elért eredmények közlése kizárólagosan csak a szakfolyóiratokra szorítkozott, óvakodva azok közösségi médiában való „megszellőztetésétől”, tudatában lévén azok zömében szenzációhajhász hajlamainak”. Miért? Mert vagy a jövőbe jártak már az 1990-es években a szerzők vagy valami nagyon nem stimmel az állításukkal, ugyanis az első igazi (azaz több, mint egy blog) közösségi média felületet (és nem közösségi hálózatot!!!), amelyet úgy képek, videók és szöveg stb. közzétételére (azaz tartalomgyártásra), mint interakciókra is lehetett használni, azaz üzenetküldésre is alkalmas volt, 2004-ben alapították és úgy hívják Facebook. Azonban csak jóval 2010 után lett általánosan használt, például 2017-ben érte el a 2 milliárd felhasználót (akkor a Földön 7,5 milliárd ember élt)! További tévedés, és ezt legalább a lapszerkesztőnek észre kellett volna vennie, hogy mivel a közösségi média egy médiaeszköz, ellentétben a szerzők állításával, annak nincs és nem is lehet „szenzációhajhász hajlama”. Ilyen legfeljebb a felhasználóknak és tartalomgyártóknak lehet, de ez ugyanígy volt például 1900-as évek elején is, a pusztán hagyományos média korában, amikor a rikkancs ilyeneket kiáltott: Óriási szenzáció! Vérengzés a Váci úton! Itt a rendkívüli kiadás! Csak két krajcár az ára!”. Mivel a szerzők már ott elakadnak, hogy különbséget tudjanak tenni a média felület és felület felhasználói között (feltehetően azért is mert nem médiakutatók!), nem értik a média működésének módját és erre a következő kijelentés további alapos példát szolgál (lásd alább).
  3. Ezzel szemben, 2015-től kezdődően egy magyarországi kutatócsoport folyamatos ritmikussággal népszerűsíti a médiaeszközök segítségével saját, a Csomád vulkánnal kapcsolatos kutatásai eredményeit. Gyakorlatilag minden, a témával kapcsolatos cikkük megjelenése után olyan médiaszereplés(ek)re kerített sort, amelyek szenzációszámba menő, riasztó hangnemben láttak napvilágot. Ezekből egy releváns válogatás a Mellékletben olvasható.
    Mi a baj ezzel a szöveggel, amely itt már médiaeszközökről ír (a példái is médiatermékek munkájának eredménye, nem a közösségi média felületén gyártott tartalmak) és nem közösségi médiáról? Nem egy baj van, sok. Etikailag kifogásolható, hogy ha egy jelenségre akar rávilágítani, akkor miért fókuszál a nagy általános vulkanológiai nézőpontból előbb a Csomádra (tudom az érvet, mert esettanulmány, csak nehezen hiszem el!) és aztán miért veszi górcső alá egyetlen, ravaszul meg nem nevezett konkrét kutatócsoport tevékenységét, ezáltal (számomra legalábbis) azt sugallva: az adott kutatócsoportnak minden tagja egységesen és egyforma mértékben gondolkodik és használja a közösségi médiát. Teszi mindezt úgy, hogy előtte már az olvasóval elhitette: a közösségi médiának „szenzációhajhász hajlamai[t]” vannak. Ez azért is problémás, mert a szöveg innentől teljesen alkalmatlanná válik arra, hogy a vulkanológia területén végbemenő tudománynépszerűsítő trendeket objektíven bemutassa, nem konkrét eseteket mutat be, azokat kontextusba helyezve hanem az egész kutatócsoport munkáját bélyegzi meg. További szakmai probléma, hogy a Mellékletben, amelyről azt állítják, hogy releváns válogatás, mindenféle kontextus nélkül (ennek hiánya alapos szerkesztői tévedés is, nem csak szerzői mulasztás!), azaz nem ismertetett, hogy az összes ismert megjelenés közül, hány az amelyben szerintük szenzációhajhászás érhető tetten stb., egyetlen egy olyan sincs, amelyet maga a kutatócsoport adott volna ki. Van azonban teljesen megbízható (lásd a kiegészítést az oldal alján!) Blikk, Civilhetes, ATV stb. mindez olyan körülmények között, hogy Erdélyben egyáltalán, de még Magyarországon sincs olyan újságíró aki tudománynépszerűsítésből élne meg (ezt Balogh Andrással alaposan kiveséztük a Marosvásárhelyi Rádió Esti tagozat című műsorában, 2022. június 1., 22:00-23:00). Pedig lehetett volna az adott kutatócsoport (egyébként és nem mellékesen az MTA-ELTE Vulkanológai Kutatócsoportról van szó) által működtetett honlapról tájékozódni, így a kutatócsoport tagjai által írt ismeretterjesztő anyagok között szétnézni, megnézni a Tűzhányóblog nevű Facebook lapjukat vagy éppen a Tűzhányó, 2020 óta nem aktív blogjukat böngészni. Nem tudjuk, hogy a szerzők megtették-e, de azt igen, hogy ha megtették, akkor:
    1. elkerülte figyelmüket (ez a kisebb baj): a Tűzhányó blogon 2010-ben olyan hallatlan dolgot tettek közzé 2010. november 3-án, amelyben az látható, hogy Harangi Szabolcs a tévének nyilatkozik. Azaz már 2010-ben, jóval a Csomáddal való foglalatosságuk előtt reklámozták magukat.
    2. az ott közzétett anyagokat kellett volna vizsgálják. Ehelyett (és ez a nagyobb, sokkal súlyosabb baj, amely nem csak módszertani, hanem komoly kutatásetikai kérdéseket is felvet), egy harmadik fél, azaz Blikk, ATV stb. által írt szöveg alapján marasztalják el a kutatókat1. Ezt a módszertani és egyben etikai hibát legalább a Magyar Tudomány szerkesztőjének észre kellett volna vennie, de ezt sem sikerült neki felismernie. Ehelyett a teljes szerkesztőbizottság beáll az írás mögé, ugyanis ez írják: „Jelen közleményt a Magyar Tudomány Szerkesztőbizottsága vitaindítónak szánja. Kérünk minden érdeklődőt, hogy esetleges hozzászólását legfeljebb 2000 leütés és maximálisan 5 citáció terjedelemben állítsa össze.2
  4. Külön érdekes az a rész, ahol megjelent dolgozatok stílusát kritizálják: „Az idézett kutatócsoport által közölt dolgozatok szenzációhajhász stílusban való népszerűsítése a közösségi médiában kihatással volt a további kutatásokról (amúgy értékes információkat tartalmazó) publikált dolgozatok stílusára, azok „figyelemfelkeltő” modorára is (Kis et al., 2019; Laumonier et al., 2019). Laumonier és szerzőtársainak dolgozatában (2019) a numerikus modellezésen alapuló eredmények szerint a Csomád alatt jelen pillanatban is 20–58 km3 térfogatú magma „lapul”, amely – ha megindul felfelé – heteken belül vulkánkitöréshez vezethet.”
    Egyfelől itt újra közösségi médiáról írnak, tehát nem lehet a Mellékletben közölt, Németh és Szakács által szenzációhajhásznak tartott népszerűsítésről szó (emlékeztek, ez a Blikk és társai írásai!). Ha ez így van, akkor megint hiányoznak az állítást alátámasztó példák. És aztán ebből azt vezetik le, hogy ez tehető felelőssé a kritika tárgyát képező tanulmányok <<figyelemfelkeltő>> modorára” (sic!).
    Másfelől nevesítik a Kis et al., 2019 szakcikket, de nem idéznek abból egyetlen példát sem, így nem derül ki hol érték a szövegben tetten a nem megfelelő szóhasználatot. És ilyen módon törnek pálcát nemcsak a szerzők, hanem a tanulmányukat közzétett lap fölött is, azaz a cikket szerkesztő és az azt bírálók munkája felett is.
    Harmadrészt: Laumonier et al., 2019 dolgozatában nekem nem sikerült megtalálnom azt a következtetést, hogy „heteken belül vulkánkitöréshez vezethet”, mert amit használnak az a „rapid mush” (=gyors magmakása). A hetek kifejezés egyetlen egy helyen fordul elő, de nem a következtetés fejezetben, hanem a numerikus modell finomhangolásához használt feltevések tárgyalásánál, ahol arról írnak, hogy azt felételezik: a magma mozgásának sebessége a természetben (napoktól hetekig), sokkal nagyobb, mint amit ők a modelljük esetében (100.000-1.000.000 év) számításba vettek (lásd „We assume that the magma emplacement process is stochastic and instantaneous as the dike emplacement timescales in nature (days to weeks) are much faster than the timescales that we consider in the model (105-106 yr))”).
    Negyedrészt: ha nem értenek egyet azzal, amit a modell alapján rekonstruáltak a szerzők, akkor megvan az az eljárás, amellyel lehet élni és úgy hívják, hogy szakmai komment (itt egy példa). Ez annyiból áll, hogy egy, már szakmai bírálaton átesett és közölt tanulmánnyal kapcsolatban szakmailag megalapozott és szakszerű kritikát írsz, benyújtod az általad kritizált tanulmányt közlő laphoz, és ott a szerkesztő eldönti (és jogában van eldönteni!), hogy leközli vagy kiküldi bírálatra. Ha bírálatra küldte a szerkesztő, akkor majd a bírálatok függvényében dönthet a szakmai komment közléséről vagy elutasításáról.

    Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz (pedig lenne még legalább 1-2 téma), hogy kitessék, miért jutottam az alábbi következtetésekre A tudomány-népszerűsítés etikája a vulkanológia nézőpontjából véleményanyag kapcsán:
    • a szöveg szakmai és szakmai-etikai hibái miatt alkalmatlan arra, hogy valós párbeszédet kezdeményezzen a tudománynépszerűsítés kihívásairól
    • a szerzők, talán azért is, mert nem médiakutatók, egyáltalán nem értik sem a média, és különösen a közösségi média működését, nem tudnak felhasználó és tartalomgyártó között különbséget tenni
    • arra azonban kiválóan alkalmas a szöveg, hogy az amúgy is egyre súlyosabb válságban levő hazai és magyarországi geológus szakmának nehezen helyrehozható károkat okozzon, és azt a kevés, a hagyományos vagy webes felületeken működő, a nagyközönség által olvasott kiadványoktól elzárja
    • a kollégáknak, elsősorban az MTA-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport tagjainak, ilyen módon történő pellengérre állítása, még úgy is, hogy a nevüket ugyan nem említik, viszont az általuk írt tanulmányokat idézik (világossá téve továbbá, hogy egy kutatócsoportról és a Csomádról van szó), tehát egyénileg is könnyen beazonosítható, hogy ki azok, akik „vétkeztek”(sőt munkahelyük és elérhetőségük is könnyen megállapítható!), méltatlan nemcsak a kritizált szerzők, hanem az MTA Magyar Tudomány folyóiratához és annak szerkesztőbizottságához.

1Hogy értsétek: ez olyan, mintha vásárolnál egy csokor virágot, de miközben viszed magaddal a buszon valaki ráül ezért a csokor tönkremegy és a sérült virágcsokor átadásakor a virágárust hibáztatod vagy olyan, mint amikor egy rossz film készül egy könyv alapján és a könyv szerzőjét teszed felelőssé a film minősége miatt
2Az ilyen és egyéb nyilvánvaló szerkesztői hibák miatt került ez a szöveg erre a blogra, és nem küldtem el a Magyar Tudománynak.


Kiegészítés (2022.06.20.): a fenti szöveg megjelenése után szereztem tudomás arról, hogy megjelent a Reuters Intézet Digital News Report 2022 jelentése, amely 46 ország reprezentatív mintáin vizsgálta a médiatrendeket. Magyarország esetében az alábbi a megbízhatósági index egyes médiatermékek esetében (lásd ábra lent), amely jól mutatja: a fogyasztók tudják mennyit ér a Blikk (21% a megbízhatósági indexe), de még az ATV is 50% alatt van!

Forrás: Digital News Report 2022

A legszabadabb paleontológus

Nemrég a vizsgaanyagot készítettem elő a BBTE elsőéves geológia szakos diákjainak, amikor a kezembe került az alábbi képen látható dobozka, benne három kőbéllel. Az ősmaradványok mögötti cetlin sorjázó szálkás, lendületes betűkről rögtön felismertem, kihez tartoznak, még mielőtt a cetli utolsó sorához érkeztem volna. Újra és újra megállapíthattam, hogy az, aki ezt a kis anyagot az intézetünk őslénytani tanulógyűjteményébe elhelyezte, pontosan értette szakmájának minden csínját-bínját: a maradványok helyesen vannak meghatározva, lelőhelyük és a geológiai származási helyük odaírva a cetlire, a gyűjtő neve és a gyűjtés évszáma szintén. Akár egy világszinten ismert múzeum gyűjteményében is lehetnének ezek a példányok, gyűjtőjük, Vremir Mátyás mégis az intézetünk tanulógyűjteményébe helyezte el őket.

Amint fenti megállapításaim villámgyorsan megtettem, mázsás döbbenet telepedett rám: az általam ismert legszabadabb paleontológus hamvait bő 6 hónapja helyeztük örök nyugalomra. Még 50 éves sem volt. Ugyan részben eltérő szakmai érdeklődésünk, valamint teljesen eltérő habitusunk miatt (is) csupán szakmai ismerősök voltunk, azért néha (ma már sajnálom, hogy olyan ritkán) akadtak szakmai csevejeink. Legutoljára 2018. április 5-8. között, Gyulafehérváron, a Bányászati, Kohászati és Földtani Konferencia alkalmával beszélgettünk arról az ősi, valaha élt, testméretéhez képest legkisebb méretű agyüreggel rendelkező emlősről (multituberculata), amelyet akkor írtak le a kollégáival. Akkor még nem sejthettem, hogy az alábbi 3 benyomással és sztorival kell emlékezetembe zárnom Matyit.

Matyi volt a legszabadabb paleontológus, akit valaha ismertem. Részben olyan volt, mint egy 20. század végi – 21. század eleji Nopcsa Ferenc: sokoldalú geológus és rettenetesen szerencsés fosszíliavadász. Nopcsa báróhoz hasonlóan szerencsés, mert szakmai tudása lehetővé tette számára, hogy ott keresse a kréta időszaki őshüllők, madarak stb. maradványait, ahol a legnagyobb esély volt arra, hogy előfordulhatnak. És kereste azokat neves elődjéhez hasonlóan szorgalmasan, hiszen tudta: akármennyire is digitalizálódik a világunk, az őslénycsontokat a kőzetekből kell kiásni, hiszen nem szoktak azok maguktól befáradni a paleontológus asztalára. Nopcsával ellentétben soha nem vállalt intézményvezetést, és így talán még Nopcsa Ferencnél is szabadabb volt mindentől és mindenkitől, de legfőképpen az akadémiai élet kötöttségeitől. Ugyan egy ideig a BBTE Geológiai-Paleontológiai (ma Geológiai Intézet) Tanszékének munkatársa volt és furcsa körülmények között távozott a kolozsvári egyetemről, azt gondolom, hogy nem illett habitusához, szárnyaló képzeletéhez és állandóan nyughatatlan természetéhez az oktatók kötelezettségektől és adminisztratív terhektől sújtott szakmai élete. Így nem véletlen, hogy fontosabb felfedezéseinek jelentős része az egyetemről való távozása utáni időszakra esik, amikor számára sokkal nagyobb szakmai szabadságot nyújtó állásokat töltött be.

Budapesti geológusok látogattak el hozzánk Kolozsvárra 2009 márciusában. A kéttagú csapat (Ozsvárt Péter mikropaleontológus és Ősi Attila a kréta időszaki őshüllők neves szakértője) élénken érdeklődött Matyi munkája iránt is, és mivel valamilyen csoda folytán éppen akkor nem terepen, hanem a laborban tartózkodott, lementünk hozzá a preparálóba. Egy irdatlan, a helységet majdnem teljesen kitöltő asztal mellett fogadott, amelynek a közepén egy nagy méretű, majdhogynem teljesen épségben megmaradt csigolya állt. Ahogy megpillantottuk a leletet, leesett az állunk, hiszen arra magunktól rájöttünk, hogy egy méretes Pterosauria (repülő hüllő) maradványai tárultak a szemünk elé. Még ma is élesen emlékszem, ahogy Ősi Attila (aki azóta az ELTE őslénytani professzora lett) szemei elkerekedtek, amint szinte megbabonázva rámeredtek a csigolyára. Matyi nem zavartatta magát különösebben, mivel éppen azon törte a fejét, hogy egy ekkora állat (az itt található tanulmány 14-16 számú ábrája) hogyan volt képes a levegőbe emelkedni. Elmélkedett ott magában, aztán egyszer csak megszólalt: ,,Megeszem a kalapomat, ha ez fel tudott szállni!”.

2011 tavaszán terepgyakorlatot vezettünk Dél-Erdélyben. Matyi vállalta, hogy Borberek (Vurpăr) környékén megmutatja a kréta időszaki kontinentális képződményeket. Mivel jóval a diákok előtt érkeztünk a helyszínre, Vremir tartott nekünk egy kis terepszemlét. Sétáltunk a domboldalban, ahol itt-ott kisebb-nagyobb foltokban felszínre bukkant a vörös színű agyag. Alig léptünk párat, Matyi lehajolt és felemelt egy apró, néhány milliméteres csontszilánkot. Léptünk megint párat, megint gyorsan lehajolt és újból felemelt egy ősmaradvány-töredéket. És ez így ment egy félórán keresztül, miközben én hiába meresztettem a szememet, és hajoltam le többször is — fehér színű kvarckavics darabkákon kívül mást nem találtam.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 4. rész

Két hónapja tettem meg az utolsó közös útszakaszt Zolival. Ő azóta már messze, Anatólia keleti felén jár, de szeptember 3-án reggel még éppen, hogy közeledtünk Nagyszeben felé. Aznap Szelistyén (ro. Săliște) kelve komótosan megreggeliztünk. Hajszálpontosan ugyanazt a menüt kaptuk, mint előző este, de ezúttal is nagyon ízlett minden, amit elénk pakoltak. Be is faltuk a sok eledelt, csupán az apró kis műanyag dobozkákba csomagolt lekvárokat és mézeket hagytuk meg. Pedig nem kellett nagyon energiatartalékot felhalmozzunk, ugyanis Nagyszeben alig huszonegynéhány kilométer távolságra volt, így az eddigiekhez képest lárifári erőfeszítésre kellett készülni. Induláskor még megcsodáltuk a helyi növénygondozás legszebb példáját, egy térkövekkel teljesen körbebástyázott szőlőtőkét. Tudom én, hogy a szőlőnek mélyen van a gyökere és talál magának nedvességet, de a szelistyei megoldás, ámbár csekélyebb jelentőségű, de szépen illeszkedett a romániai remekművek sorába.

Szelistyén végigbandukoltva megcsodáltuk, ami utunkba esett, ugyanis állítólag a település valamikor az erdélyi románok mintafalujának számított. Nem állítom, hogy romániai mércével mérve többé-kevésbé nem takaros, de el nem tudom képzelni, hogy miért annyira kedvelt a turisták által. Ha egyáltalán igaz az, hogy kedvelt, mert a panzió, amelyben megszálltunk, sokszor már szeptemberben bezár, mert nem fűtenek egy-két szobát a néhány vendég kedvéért. És majd csak a téli szezonban nyit ki, ha van elég vendég, hogy megérje fűteni az épületeket.
Szelistyétől Szebenig továbbra is az E81-es főút mentén haladtunk, mert ez volt a rövidebb, bár kétségkívül kevésbé látványos útvonal. De a forgalomra nem lehetett panaszunk, ugyanis a fűúttal párhuzamosan haladó autópálya jelentős mennyiségű járművet szipkáz el az országúttól, így sokkal elviselhetőbb volt a forgalom, mint Enyed és Gyulafehérvár között. Így izgalmakból is kevesebb adódott, de látnivalóból se sok.

Keresztényszigetre (ro. Christian, ném. Grossau) érve nekem kedvem lett volna megtekinteni az evangélikus erődtemplomot, ugyanis egykor többször megfordultam a térségben doktori témámhoz kapcsolódó kutatásaim miatt. Erre azonban nem volt idő. Arra viszont kerítettünk, hogy egy kis pihenőt tartsunk az egyik útszéli kisüzlet előtt. A tulaj, amikor az üzletből kiléptem, azzal a kívánsággal búcsúzott tőlem, hogy bármit is keresünk ezzel a gyaloglással, találjuk meg, vagy ha valamit el akarunk veszíteni, veszítsük el. Úgyhogy mi el is veszítettünk néhány grammnyi testtömeget, bár jobban szerettem volna, ha 5 kiló háj megy le a hasamról, mire a Keresztényszigetről keletre levő domb tetejére értünk. Innen pedig szépen lassan ereszkedtünk be Nagyszeben felé, amelynek tornyai már jól látszottak.

Nagyszeben repülőtere mellett még összeszedtem egy geoládát, miközben Zoli lelkesen szedegette a kerítés mentén tenyésző szeder gyümölcseit, és máris ott termettünk két riporter és egy operatőr előtt, akik előbb Zolit faggatták ki jó alaposan, majd engem is kérdezgettek. Az interjúk után a belváros felé vettük az irányt, ahol következett a búcsúölelés és -kézfogás, majd két ellenkező irányba indultunk el. Pár lépés után megfordultam, még inteni akartam Zolinak, de őt a föld nyelte el, hiszen leballagott egy aluljáróba.

Szeben határában nyilatkozik a vándor

Epilógus
Pár nappal hazatérésem után az egyetemi pénztárban volt dolgom. A pénztáros óriási szemeket meresztett, amikor meglátott és értetlenkedve kérdezte, hogy én hogyhogy nem Isztambul felé gyalogolok?
Szerettem volna, nagyon szerettem volna, ahogy ez abban a TV-interjúban is elhangzik, amelyet a kedves pénztáros látott. De az én életem fonala más irányba tekeredett, mint a Zolié, akit úgy éreztem, hogy egy kicsit magára kell hagyni, hadd menjen a saját útján egyedül is.

Vándorlás Nagyenyedtől Nagyszebenig – 3. rész

A Maros felé vettük az irányt, mivel az előző nap tapasztalataiból kiindulva mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az E81-es főút mentén haladjunk, illetve sokkal szebbnek és rövidebbnek tűnt a dombok között a Maroscsüged (románul Ciugud) – Oláhdálya (románul Daia Română) – Kútfalva (románul Cut) útvonalon haladni. Lépegettünk is szaporán a folyó felé, a várost elhagyva nadrágszíjparcellák között kígyózó szekérútra kanyarodtunk, mert a Google térképe határozottan azt mutatta, hogy az út az épülő autópálya alatt halad át. Mivel van már némi tapasztalatom abban, hogy mennyire nem építenek a 21. században sem vadátkelőket, sem különösebben átjárókat a kínkeserves sebességgel haladó romániai autópálya-építők, igencsak csodálkoztam azon, amit a Google Maps-en láttam. A csodálkozásnak pedig az lett a vége, hogy az autópálya töltését megmászva, az utunkat a vadiúj aszfaltszőnyegen folytattuk. Mert az építkezés tervezői nagyon egyszerű módon gondolkodhatnak: amennyiben valaki földjét mostantól az autópálya választja el a falutól, az legyen szíves kerülni 10 kilométert egy kis kapálás miatt, mert a korábbi néhány kilométer túl rövid táv volt. Magyarán építenek, aztán aluljárókra és hasonlókra nem pazarolják sem az időt, sem az anyagot.

Az autópályán vígan haladtunk, míg a Marost el nem értük. Ekkor kezdtünk rettenetesen izgulni, mert fogalmunk se volt arról, hogy vajon a híddal hogy állnak az építők, de szerencsénk volt: két arra autókázó olasz mérnök segített át a hídon, ellenkező esetben a munkások nem engedtek volna át. A Maroson átkelve már kezdődtek a dombok és a csendes mellékutak. Előbb a Marost követve kissé északkelet fele tartottunk, majd Lombfalván délkelet felé vettük az irányt Oláhdálya felé. Kellemes volt az idő, gyönyörű a kilátás, így remek tempóban haladtunk a dombok gerince felé. Egy gyümölcsös mellett haladtunk el, amikor egy fickó távolról idekiabált nekünk, és kávéra invitált minket. Nem fogadtuk el, mert haladni kellett, vagy mert egyszerűen bizalmatlanok voltunk a meghívó személyével szemben.

Kezdő világutazó az oláhdályai dombok között

Oláhdályára már úgy ereszkedtünk be, hogy másra se tudtunk gondolni, csak egy kis árnyékra és egy-két doboz frissítőre. Arra azonban már várni kellett, mert egy bácsi ránk köszönt és barátságosan érdeklődött, hogy mit keresünk mi itt, ahol a hátizsákos turista ritka vendég. Váltottunk vele pár szót, aztán elinaltunk a boltok felé. Azaz elinaltunk volna, de sehogy sem akartak az útvonalunk mentén felbukkanni. Amikor meg egy nénikétől bolt felől érdeklődtünk, olyan arcot vágott, mintha azt kérdeztük volna, hogy: “Ezt itt Szeben városa?” Merthogy a bolt éppen két lépéssel volt odább, de még egy pénzügyi ellenőr se mondta volna meg róla, hogy az bolt.

Dálya után megint kapaszkodó következett, keskeny aszfaltút mentén igyekeztünk elérni egy domb gerincét, hogy utána Kút felé ereszkedjünk. A napsugarak kegyetlenül tűztek, de legalább rengeteg szilvafa szegélyezte az utat, így nem kevés gyümölcsöt tömhettem magamba. Kútba érve nem is pillanthattunk meg mást, mint néhány kutat. Az éppen utunkba akadó helybélitől megérdeklődtük, hogy iható-e valamelyik kútnak a vize, és a választ megkapva nem sokat teketóriáztunk: gyorsan húztunk magunknak vizet a kissé elhanyagolt kútból. Már éppen vedeltük volna a hűs folyadékot, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy ketten is kiabálnak: menjünk lejjebb, ott van egy kiváló forrás, annak a vize jobb. Azért csak ittunk vagy tíz-húsz kortyot, igazi jó kútvíz volt, legalábbis ízre, nekem egy csíkszentdomokosi, pardon “damokosi” gémeskút vizét juttatta eszembe, amelyből kb. 30 éve ihattam utoljára. De nem volt sok időm merengeni, mert a helyiek unszolására csak elindultunk a híres forrás felé. A híres-nevezetes forrásra a helyi iskola szomszédságában találtunk rá, de már a látványa sem volt bizalomgerjesztő: szemét-szemét hátán, a híres víz pedig egy csapra szerelt gumislagon (gumitömlőn) keresztül volt elérhető. A vizesedényeink megtöltése kész kínszenvedésnek bizonyult, ráadásul a víznek katasztrofális volt az íze. Nem is ültünk le falatozni a márnememlékszem-milyenszent forrásához.

Kútat elhagyva a Szászsebest Szebennel összekötő autópálya felett kellett átkeljünk, de szerencsére volt felüljáró, mert ellenkező esetben megelevenedett volna egy videójáték, csak abban nyulak helyett két hátizsákos férfi próbált volna átjutni az út túlsó oldalára. Innen az autópályával párhuzamosan, de a dombok oldalában-tetején húzódó E81-es országút mentén voltunk kénytelenek haladni. A forgalom rajta mérsékelt volt, az autópálya hatása miatt. Szerdahely (Miercurea Sibiului) felé haladva jól érzékelhető volt, hogy az új közlekedési útvonal kiépülése a benzinkutak vagy a Szerdahelyen vendéglők tönkremenetelét hozta magával. Mivel Szerdahely, amelynek népessége a hozzá tartozó településekkel együtt, nem éri el a 4000 főt, egy olyan város, ahol a főtéri vendéglő és szálláshely is beszüntette nemrégiben működését (gondolom, az autópálya miatt), nem volt maradásunk. Végül nagy nehezen, teljesen kimerülve érkeztünk meg esti szálláshelyünkre, Szelistyére (románul Săliște).

A szálláson vacsorával nem vártak, késő is volt, valamint nem is igazán foglalkoznak nyárvégén vendégekkel, mondta a gazda. Ugyanis esténként már előfordulhat, hogy fűteni kell, így nem éri meg. Egy kis egyezkedés után sikerült meggyőznünk, hogy amit reggelire felszolgálna, az vacsorára is megfelel nekünk, így talán egyik legjobb vacsoránkat ebben a másik “világvárosban”, a párezer lelkes Szelistyén költöttük el Zolival.